Borbély Balázs térségünk szülöttének írása

Csegöld

A falu a Szamos mellett fekszik, vadregényes tájon, határában folydogál az Erge patak. Kezdetben magyarok lakják, aztán főként Máramarosból görög katolikus vallású román népelem települ be nagy számban Csegöldre, akik elmagyarosodnak, de vallásukat tartják. A falu nevezetes a XV. századból való templomáról, amelynek egykori ékessége a szárnyas oltár, amely ma az esztergomi Keresztény Múzeumban található.

Csegöld nevének eredete ismeretlen, de valószínűleg az „ősmagyar” érából való. A birtokosai kezdetben talán a Csegöldiek, majd a Drágffyak, Csákiak, Melithek, Horváthok, végül egészen a XX. század közepéig a Vécseyek voltak. 1669-ben megyegyűlést is tartottak itt. Ahogy Szirmay írja: „elegyes Magyar, és Oláh falú”. Elegendő legelői, vízei, erdei vannak, gyümölcsösei nemkülönben, malma is van. Eme malmot vásárolhatta talán meg a vámosoroszi református egyház. Szántóit, rétjeit gyakran víz járja. 1810-ben már a katolikusoké a templom, itt megtörtént a reformáció reformációja, azaz a felekezetiség körbejárt a képzeletbeli óramutatón és 360 fokot fordult. A folyamat a rekatolizációt illetően már az 1700-as évek első felében megindult, ugyanis a református jobbágyok közül sokan tértek át ekkortól a földesúr katolikus hitére.

1734-ben feljegyzik, hogy a Csávási István nevű beteges lelkészt Sárosi nevű tiszttartó vádolja és fenyegeti halállal, meg még azzal, hogy a koporsóban is megveri. Ilyet én még nem hallottam. Felpofozzuk, megverjük a halottat? Ez mennyire beteg gondolat! A Sárosi nevű tiszttartó igencsak haragudhatott a „beteges Lelkészre”, de hogy ennek mi lehetett a kiváltó oka, az nem tudatik.

Nevezetes eseményről számol be az 1753-as vizitáció Csegöldön. Történt ugyanis, hogy két asszonyt boszorkánysággal vádoltak meg e jeles községben. Az asszonyokat azzal vádolták, hogy egy férfit impotenssé tettek. Nem tudjuk, hogy ez miként történhetett meg, azt azonban igen, hogy a bűnösnek ítélt asszonyokat 3 forintra büntették a csegöldi bírák. A két asszonyság összetehette a kezét, boldogan felhajíthatta seprűjét, koccinthatott bájitalával, hogy ilyen olcsón megúszták. Jóval szerencsésebbek voltak, mint a szomszéd faluba való két császlai asszony, Varga Anna és Rekettye Pila, akiket boszorkánynak ítéltek és megégettek néhány évvel korábban. A felvilágosodás ide is elért ekkorra, vagy csak a tűzifa ára ment fel? Ki tudja?

Cuius regio, eius religio. A rekatolizációt a Vécsey család vezette, állítólag a jobbágyok engedetlensége miatt. Mindenesetre a források feljegyzik, hogy majdnem rábontják a házat az utolsó csegöldi református tiszteletesre. A XX. század elején 113 házában 958 lakosa van, közülük 200 római katolikus, 674 görög katolikus, 59 református, 22 izraelita. Van gőzmalma és olajütője is. Ha a lakosság számát a házak számához arányosítjuk, akkor bezony szép átlag jön ki, azaz közel 9 ember házanként. Akkoriban még nem volt szükség öregek otthonára, 2-3 generáció jól megfért egymás mellett. Vagy rosszul, de nem volt mese, az öregek vigyáztak a pulyára, cserébe őket meg elgondozták a hozzátartozók. Az öregek gondozása presztízs dolog volt, bár néha lehet, hogy jobban járt volna egyik-másik „gondozott”, ha kiteszik a Taigetoszra, de az élet nem egy kívánságműsor. A halál meg kivált nem. Azóta jócskán megváltozott az élet, a nagycsaládok, urambocsá!, nemzetségek eltűntek az éji homályban, megtöltve a temetőket. A csegöldi sem kivétel. 1946. május 1-én nagyközségi rangra emelkedik a falu a csengeri járásban, aztán 1973-tól Jánkmajtis társközsége lett. A közösködés egészen 1990-ig tartott, aztán szépen elváltak egymástól, mint ágtól a levél.

A falu egyébként ma is szép, takaros, rendezett. A környezet gyönyörű, ami ezen a vidéken általánosan elmondható, de a helybelieknek bizonyára Csegöld a Paradicsom. (konzervüzem van hozzá)

A fennmaradt helynevei közül a teljesség igénye nélkül citálok ide néhány érdekesebbet: Agyaggödör, Árapasztó, Aszaló-sor, Barát-puszta, Belend, Bencze-kút, Berek, Biba-körtefa, Bika-kaszáló, Bivaly-fertő, Csárda, Csicsókás, Csókás, Diófás, Dancz-kert, Disznó-kút, Erge, Fakereszt, Felhajtó út, Fogadó, Galambos, Garand, Gát, Gerő-rét, Gocs-körtvélyfa sorja, Gorzás, Gőgő, Hagymás, Halastó, Hegyes-nyilas, Hermán-zug, Holt-Szamos, Irtás, Kereszt-sor, Kerülőház, Kocsolya, Kőkereszt, Máty-csatorna, Medvelyuk, Molnárház, Nyugató, Palaj, Patics-hát, Peres, Rekettyés, Rigós-dülő, Rokkant-föld, Sáp-szeg, Satra-kaszáló, Szakadás, Szamos, Szegények kútja, Sziszterna, Vécsey, Vedves, Vízimalom. 1864-ben Ifi Tóth György bíró, valamint Nagy József, Pap János, Deák György, Fazokas László, Gocs János és Tatár Mihály elöljárók az alábbi helynevekről tudósítanak: Fenekrekettye, Paticshát, Körtvélyes, Becs-i kátyó, Hosszu szer, Régi irtás, Gerő rét, Pótlás dülő, Belendi dülő, Gyugyori dülő, Berek, Berekalyai tábla, Hagymás, Keresztsorja dülő, Barátpuszta, Rekettyés, Gorzás, Papp erdő, Peres rét, Galambos erge, Galambos korcsma, Medvés, Nyugotó, Magyartemetői tábla. Kiemelném a Gyugyori dülőt, mely a Szamos folyó partján fekszik, volt ott „hídas átjáró, s ott korcsma létezett”. A Barátpusztán valamikor „Zárda-szerzetbeli barátok” éltek. Volt még korcsmája a Galambos erge partján és valaha a csegöldieknek sem kellett Erdélyt járniuk vadon élő medvék után kutatva, mert itt is volt. Itt sem volt játék. A korcsmákhoz, csárdákhoz visszatérve abból több is volt a csügődi határban, ezek szerint a határt forgalmas utak szegélyezték. A csárdák kikoptak szép lassan a magyar vidékről, manapság már igazi kuriózum számba mennek. Hajdan természetes tartozékai voltak a forgalmasabb országutaknak, frissítővel, étellel, itallal várták a megfáradt utasokat, a jó, és kevésbé jó embereket, a jófajtákat, lócsiszárokat, lónyúzókat, kupeceket, hajcsárokat, gyüvő-menő embereket, csempészeket, kereskedőket, utazókat, tán még a Garabonciást is.

A csegöldi határból szép lassan eltűntek a csárdák, eltűnt a vízimalom, eltűntek Vécsey uraság bivalyai, de még a római katolikusok fakeresztje is elkorhadt, az enyészet martalékává vált. Nem zárhatom mégsem ilyen szomorú felhanggal ezt az írást. Bízom benne, hogy visszaépül még az a fakereszt Csegöld Via Dolorosájára, újra pattog majd a labda a sok csatát megélt focipályán és újra felharsan az öblös buzdítás:

-Hajrá Csügőőőd!

Történt egy szép őszi délutánon, immár több, mint három évtizeddel ezelőtt belehasított az éterbe egy jókedvű atyafi csatakiáltása a Vámosoroszi-Gacsály ifjúsági futballmérkőzésen:

-Hajrááá Csűűűgőd! Hajráááá Csűűűgőőd!

Atyámfia a kapu mögött ült egy – a számára odakészített - kiszuperált vasvázas széken, a szurkolás és kiábálás csukott szemmel is ment neki. Az sem számított, hogy nem Csegölddel játszunk, mert hiszen Gacsály szinte már ott van. Én mindenesetre ezen az ominózus mérkőzésen hallottam először a csülingelő névváltozatát ennek a dallamos nevű szatmári falunak, a szatmári gyöngysor egyik ékes darabjának.



Borbély Balázs
szerző